Vajdasági Magyar Demokrata Párt

http://www.vmdp.freewebspace.com/

http://de.geocities.com/vmdp2002/

HÍRLEVÉL II. évfolyam 62. szám

2004. augusztus 23.

 

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és vég­rehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő ma­gyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.

A Hírlevélben tájékoztatunk a VMDP-hez közel álló civilszervezetek tevékenységéről, s kö­zöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap mellőz. Hírlevelünk ezért az első magát demokratikusnak nevező államban megjelenő szamizdat.

Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésé­nek jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.

Ágoston András, a VMDP elnöke

 

Ágoston András:

Autonómia, nemzeti integráció

(Megjelent a kolozsvári Magyar Kisebbség c. folyóirat legújabb 2004., 1-2 számában)

 

Elvben, az autonómia mindenkinek jó lenne. Mert józan kompromisszumról van szó az elszakadás és a (kisebb nagyobb erőszakkal, netán etnikai tisztogatással, betelepítéssel is segített) asszimiláció között. Nyugaton, sőt Szlovéniában és Horvátországban is vannak létező autonómiák, de azok úgy látszik, messze vannak tőlünk.

Létrehozatala elvileg a helyi többségi hatalom és a kisebbségi közösség megegyezésé­nek gyümölcse lehetne. A gyakorlatban azonban az autonómia a kisebbség anyaországának aktív részvétele, s a nemzetközi közösség – értsd a nyugati nagyhatalmak – hallgatólagos, vagy kimondott támogatása nélkül aligha jöhet létre.

Tizenöt éve már, csak a kezdőlépést gyakoroljuk. A kisebbségieknek szívéhez nőtt autonómiaeszmét – legyünk őszinték – ténylegesen nem támo­gatja sem a magyar állam, sem az, amelyikben élünk. A mindenkori magyar kormány – lehet, hogy nem mindig szívből jövő igyekezettel, hanem az államérdek, az EU csatlakozás szorítá­sában – máig a gyorsan kétpólu­súvá vált kisebbségi politikai elitek helyi hatalomhoz simuló szárnyát támogatja, anyagilag minden fenntartás nélkül, politikailag csak részben. Az auto­nómiakövetelők háttérbe szorítva, legfeljebb lélegeztető berendezésen tartva működhet­nek. Meg kell hagyni, ehhez képest elég virgoncnak mutatkoznak.

A nagy társadalomformáló eszmék átmenetileg megmaradhatnak ugyan a tudomány és a politológia szférájában, de óriási a súlyuk akkor is, ha a képviselőik a sikerpropaganda útvesz­tőiben kénytelenek helyet biztosítani maguknak a politikai színtéren. Az autonómia ügyének védelmében kifejtett érvelés, tevékenység, akkor is hat, ha az érdek­orientált kisebb­ségi média állandó jelleggel a visszaszorításán munkálkodik. Az autonó­mia­követelő ki­sebbségi elitek erejét az általuk képviselt eszme adja. Az autonómia-elképzelé­sek önsúlya, azért olyan nagy, mert a társa­dalmi igazságosság kritériumait is messzemenően kielé­gítik.

 

Kurucok és labancok, meg a szomszédos államok

Az EU-csatlakozás és a szomszédságpolitika oltárán feláldozott kisebbségi autonó­miatörekvések hibernálásával a kisebbségi elitek helyi hatalomhoz simuló szárnya gyorsan azonosult. Amikor látta, hogy ez a szerep pénzzel, tisztségekkel, sőt a magánosítás kisebb nagyobb morzsáival jár együtt, nagyokat csettintve vállalta azt, s meghirdette a kis lépések stratégiáját. A kis lépések mára helyben járássá silányodtak, de ez egyelőre mind a három oldalnak megfelel. A labancoknak, a magyar kormánynak és természetesen a helyi többségi hatalom egészének.

Ha az elmúlt másfél évtizedes időszakot folyamatában vizsgáljuk, kitűnik, hogy a ki­sebbségi politikai elitek helyi hatalomhoz simuló szárnyának, bevett kifejezéssel élve a laban­coknak, az egyéni és a csoportérdekeken alapuló politikai stratégiája állandó erkölcsi és poli­tikai deficittel bajlódik. Ennek ellenére a megmaradásért mégsem kell aggódniuk. Ha senki más, a helyi többségi hatalom fenntartja őket.

A labancok politikai cselekvési modelljének mozgatórugóit az egyéni és a csoportér­dek köré font motívumait – ez többször bebizonyo­sodott – még „házon belül” sem célszerű felfedni. Nehogy tülekedés megzavarja a politikai egységet. A labancok, jóllehet kezükben van a magyarországi támogatások elosztásának monopóliuma, a média, és támogatja őket a helyi többségi politikai hatalom is, a kisebbségi közélet színterén folyton tűzoltásra, védeke­zésre kényszerülnek. Képviselőik kerülik a lényegről szóló nyíltszíni vitát. Az okosabbak nem akarnak, a butábbak nem mernek kiállni a pástra.

Nincs érthető, koherens dokumentumokba foglalt stratégiájuk, s a taktikai lépésekkel kapcsolatos álláspontjaikat sem igen szokták leírni. A szavazók meggyőzését inkább a vá­lasztási tanácsadókra és szolgálatukban álló újságírókra bízzák. A számukra végzett egység­propa­gandát a médiában jól megfizetik. Mi nem filozofálunk, hanem dolgozunk – mondogat­ják. Anyagi helyzetük kedvező, de erkölcsileg, esetenként po­litikailag is szánalmas helyzet­ben vannak. Mint a labancok.

Az autonómiakövetelők elvben nem vetik el a kis lépések politikáját, de azokat csak a kitűzött cél, az autonómia függvényében hajlandók megtenni. Pótmegoldá­sokba nem mennek bele. Ők lennének a kurucok, akik megvesztegethetetlenek, de nem lehet belőlük megélni.

A kurucok többnyire kifogástalan damaszkuszi acélból készült szablyáikat vitézül for­gatva – néha akkor is, ha nincs ellenség a közelben – az egységre másként tekintenek. Az összefogást valamiért, elsősorban az autonómiáért – azt vállalják. Az egypártrendszert nem.

A két szárny közötti feszültség állandósult és hullámzásban tartja a kisebbségi kö­zös­ség egészét. Ez hullámzás ad erőt azoknak, akik a trianoni trauma feloldását a Kárpát-meden­cében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjában látják.

A kurucok és a labancok között mutatkozó etikailag igencsak különböző értékrendek egymásnak feszülése kiegyensúlyozott küzdelemhez vezet. Ezt a vetélkedést, az autonómia javára, csak a magyarországi politikai elit nemzeti indíttatású fellépése döntheti el. Autonómia ugyan nincs a többség és a kisebbség egyetértése nélkül, de az anyaországi politikai elit támo­gatása is el­engedhetetlen.

Az immár egy évtizedes kuruc-labanc szembenállásnak van még egy érdekes vonatko­zása. Nincs az a gyors, autonómia irányába tett magyarországi fordulat, amit mi ne tudnánk kellő ütemben követni. S az infrastruktúra mégis csak a miénk, hallható a magánbeszélgeté­sekben. Erre két dolgot lehet mondani. Az egyik: ha az valóban autonómia, mindegy kinek a nevéhez fűződik megvalósítása. Fő az, hogy legyen. A másik reálisabb: a helyi hatalom aligha nézné jó szemmel a tolongást a damaszkuszi úton. Ha már fizeti, szüksége van az ötödik had­oszlopra. A tapasztalat az, hogy a gazdasági rendőrség megjelenése, ezeknél az uraknál pilla­natok alatt lelohasztja az ellenállókedvet. Bele értve az autonómia iránti új keletű szimpátiát is. Botból nem lesz beretva…

A rendszerváltást követően a helyi többségi elitek a nemzetállami koncepció védel­mére rendezkedtek be. Egyöntetűen, párthovatartozás nélkül igyekeznek az autonómiaköve­teléseket ellehetetleníteni. Felsorakoztatott eszközeik arzenálja igencsak változatos. A leg­célravezetőbbnek eddig a kisebbségi parlamenti képviselet és a „kormányzati felelősségvál­lalás” jelentőségének abszolutizálása bizonyult. Mindkét partnernek jól jön a ködösí­tés, a lát­ványos pótcselekvés, a látszateredmények ünneplése. A médiá­ban állandósult propaganda-hadjárattal azt kívánják elérni, hogy a helyi többségi elit és a labancok közötti együttműködés eme formái egy követendőnek érzékelt értékrend csúcsán helyezkedjenek el.

A ténylegesen létező, a többségi nemzet egészét érintő belső nehézségek ellenére, az autonómia elleni küzdelemben a helyi többségi politikai elit három okból kifolyó­lag, egyelőre verhetetlen.

A kisantant államaiban elsősorban a magyar kisebbség iránti viszonyt illetően a nacio­nalista attitűd általánosnak mondható. A nyolcvanhárom éve megszerzett zsákmány elveszté­sének réme még ma is erős homogenizáló tényező. Nincs olyan számottevő politikai erő, amely fel merné ­adni ezt az alapvetően nacionalista kisebbség- és autonómiaellenes magatar­tást. Másod­szor, bár már lecsengőben, a „legmagasabb európai normákra” való hivatkozás még mindig alkalmazható szlogen. Jobb híján hangoztatják is gyakran. ¹ A kósza híreket, hogy nyugaton vannak más, netán követhető, s a gyakorlatban mű­ködő autonómiaformák, a helyi többségi politikai elit elengedi a füle mellett.

Végül, a helyi többségi politikai elit malmára hajtja a vizet az óvatosság, amivel a mindenkori magyar kormány – reméljük, elsősorban az EU-csatlakozási görcsből kifolyólag – a magyar autonómia ügyét kezeli.

 

65 százalék nemzetben gondolkodó szavazó

Mi az oka a magyar állam képviselői részéről tapasztalható tartózkodásnak? Az sem­miképpen, mintha minden magyar érzésű gondolkodó ember előtt nem lenne világos, hogy az autonómia a kisebbségi közösségek megmaradásának elengedhetetlenül szükséges közjogi kerete. Az sem titok a magyarországi politikai elit előtt, hogy a parlamenti képviselet és a kor­mányzati felelősségvállalás nemcsak a magyar autonómia ügyét veti vissza, hanem a Kárpát-medencei magyar diskurzusban már elfogadott nemzeti egységesülés folyamatát is.

Miről van szó?

Mindenek előtt a már említett félelemről, hogy az autonómiakövetelések által kiváltott politikai feszültség hátráltatja az EU-csatlakozás folyamatát. A félelem két irányban hat. A magyar politikai elit óvakodik attól, hogy a politikai színtéren a határmódosítás igénye nélkül, de határozottan a kezébe vegye a kisebbségi közösségek alapérdekeinek, első sorban az auto­nó­miakövetelések képviseletét. Másrészt, nem lép fel, vagy nem lép fel hatékonyan a helyi több­ségi hatalomnak az autonómiatörekvések letörésére irányuló politikai manőverei ellen.

Van egy mélyebben a magyar történelemben rejlő ok is. Sokan voltunk, de nem elegen – mondta a választások után Orbán Viktor. S igaza volt. A kisebbségi közösségek, de az egész nemzet érdeke is az, hogy a magyarországi szavazók legalább hatvanöt szá­zaléka személyes politikai értékrendjében a nemzeti irányultságú legyen. A cél az, hogy minél több magyar szavazó, az egész nemzet érdekekeit saját priori­tásként is megélje. ² Amíg erre várunk, nem kell csodálkozni azon, hogy a mindenkori magyar kormány, ha az autonómiaügy­ben a kis­antant nemzetállami alapokon nyugvó nemzetközi tevékenységével, s egyáltalán a befo­lyásos nyugati államok morgásával kell szembeszállnia, tartózkodó magatartást mutat. Nem csoda, hiszen a magyar politikai elit báto­rítást a keményebb fellépésre a szavazópolgáraitól sem ka­pott eleget. Minthogy a szavazókat Magyarországon sem lehet leváltani, meg kell várni, míg az EU-ban egy pillanatban egybeesnek az ország gazdasági és a Kárpát-medencében élő ma­gyarok nemzet érdekei.

A körülményekből kifolyólag a mindenkori magyar kormánynak gúzsba kötve kell táncolnia. Ez eredményesen eddig csak az Orbán-kormánynak sikerült. Ő mélyre merítve, a nemzeti együvétartozás érzését kelteni fel a Kárpát-medencében élő magyarokban. Orbán Viktor az autonómiaügyben nem fordult szembe az árral, de a kisebbségeket rávezette az útra, amelyen megkapaszkodhatnak. A gyakorlatban is meg­indította, s visszafordítha­tatlanná tette a határmódosítás nélküli nemzeti integ­ráció folyamatát. Ha nem állt is le auto­nómiáról vitat­kozni azokkal, akikkel nem érdemes, belekezdett a legmélyebben gyö­kerező probléma, a tria­noni trauma gyógyításába. A státustörvény, s a vele járó magyariga­zolvány érzelmileg és a remények vonatkozásában poli­tikailag is Budapest felé fordította a határon túli magyarok nagy többségét. Az, hogy a Fidesz elvesztette a 2002-es választásokat, s hogy a státustörvény ki­üresedése elbizonytalanította a kisebbségieket, nem cáfolata, inkább megerősítése az Orbán-kormány által követett politikának. A 2002-es választási vereség helyzetjelentés, amely arra utal, hogy további erőfeszítéseket kell tenni a nemzeti beállított­ságú választók számának nö­velésére. A polgári körök mozgalma ehhez nagyban hoz­zájárul­hat. Kell a 65 százalék!

 

Ki tudjuk-e használni a lehetőségeket?

Az autonómiakövetelések demokratikus célkitűzésként lassan polgárjogot nyernek a nemzetközi színtéren. Mindinkább Kárpát-medencében is. Mégis, jóllehet az autonómiata­nácskozások anyagaival immár Dunát lehet rekeszteni, nincs konkrét eredmény. A Kárpát-medencé­ben „saját erőnkből” az elmúlt másfél évtized alatt egyetlen kisebbségi autonómia sem született meg. Szlovéniában és Horvátországban a magyarok autonómiája és a garantált parlamenti helyeik a nemzetköziek szerb kérdés megoldására kifejtett nyomása, valamint az olasz ki­sebbség kivételesen erős érdekérvényesítési képessége nyomán valósulhatott meg.

Ezzel szemben nálunk – a Kárpát-medencében élő magyarok szégyenére – már az is megtörtént, hogy a helyi hatalomhoz törleszkedő kisebbségi elitek egyike-másika rikkantott: megállha­tunk, itt van már a Kánaán. Holott csak arról volt szó, hogy a helyi többségi hatalom – elekto­rok útján – létrehozta számára a magyarok választói névjegyzékére alapuló többpárti választá­sokkal meg nem zavarható, és a helyi hatalom közvetlen politikai el­lenőr­zése alatt álló nem­zeti tanácsot. Ennek értelemszerűen semmi köze, a többpárti képviseletre támaszkodó jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (per­szonális) auto­nómiához. Csak, a politikai autonómia alkalmas arra, hogy feltárja, kifejezze, és legitimen képviselje a vajdasági magyarok alapérdekeit.

A magyarországi politikai elit szerint az a fontos, amit a kisebbségi közösségek akar­nak. Hiába, mert irányadó politikai akarat nélkül a kisebbsé­geken belül demokratikus úton nem jöhet létre egyesség.

Mégis, az autonómiamodellek megalkotását leginkább a „multietnikus tár­sadalom” délibábja hátráltatta. Milyen a multietnikus társadalom? Ki tudja! Lemásolni a nyugati multietnikusnak mondott demokratikus modelleket, s a rendszerváltó országokba átültetni őket nem lehet. Visszaélni velük annál inkább. ³ Tizenöt éves gyakorlat bizonyítja: a „ki­sebb­ségekhez tartozó egyének által közösen érvényesíthető jogok” csokrára alapuló multietnikus koncepció legfeljebb arra alkalmas, hogy állandósítsa a társadalmi feszültségeket. Mindenek előtt az érdekeltek által alkotott háromszögben, de majdan a szélesebb társulásokban, így az EU-ban is. A szomszédos országok kisebbségekkel kapcsolatos feszültségeiket hatékony új megoldások nélkül aligha tudják rendezni. Biztató jel, hogy az autonómiát egyre többen ilyen megoldásnak tart­ják. Ha a nyugati nemzetállamokban működő multietnikusnak mondott tár­sadalmi modellt létezőnek fogadjuk el, mint annak idején a szoci­alizmust, akkor azt kell mon­dani, hogy közöttük és a káosz között van megoldás és ez a nemzeti alapú politikai autonó­mia.

 

Autonómiák: modellek, dilemmák

Fel tudnak-e a magyar közösségek mutatni legalább egy olyan autonómiamodellt, amire azt mondhatnák, igen, ezt akarjuk. Aligha. S ez nem véletlen. A területi autonó­mia s ezzel együtt a régiók gondolata kisebbségi szempontból, igencsak eltérő véleményeket váltott ki máris. Részint, mert a kisebbség számarányától függetlenül a domináns nemzeti csoport a területi autonómián, de a magyar többségű régión belül minden bizonnyal a többségi nemzet­hez tartozó polgárok csoportja lesz. Erre jó példa a vajdasági „magyar önkormányzatok” tár­sulásának teljes kudarca. Ezen túlmenően, az egyikben sem oldódik meg a rajta kívül élő ki­sebbsé­giek kérdése. A különböző tí­pusú au­tonómiák ötvözése elméletileg lehet reménykeltő nagy kihívás, de a gyakorlati meg­valósítá­suk akár külső támogatás esetén is – a kiemelkedően sú­lyos illetékességi, hatásköri és más átfedési problémák miatt – megoldhatatlannak látszik. ⁴  

Ez az általános vázlat nem lenne teljes, ha nem szólnánk a különbségekről, amelyek alapvetően nem osztják ugyan meg a Kárpát-medencében élő magyarok közösségeit, de szük­ségessé teszik a differenciált megközelítést.

Legszembeötlőbb a különbség a felvidéki magyarság és a többiek között. Számará­nyukat nézve, egyedül a felvidéki magyarok képesek a társnemzeti státus megvalósítására. Politikai elitjük egy pártba tömörülve autonómia nélkül is jelentősen befolyásolja a szlovákiai politikai színtér történéseit. De, s ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, ez a ki­sebbségi közös­ség sem tudta megoldani a közösségen belüli politikai pluralizmus kérdését. Hogy a közös EU keret erre hoz-e megoldást, azt nem tudhatjuk. Inkább talán nem. De ne találgas­sunk!

A szlovéniai magyarok helyzete más szempontból érdemes a figyelemre. Mi lesz egy kis közösséggel, ha Magyarország és Szlovénia is tagjává válik az EU-nak? Mi lesz, ha a csatla­kozásból kifolyólag megszűnik a Magyarországról érkező támo­gatás? Az EU sem képes cso­dákra. Minden más hí­reszteléssel szemben a Kárpát-medencében élő magyarok autonómi­ákat mellőző határmódosítás nélküli integrációjára sem.

Két dologban van nézetkülönbség a jobbközépen. Ezek a konkrét autonómiamodellek kérdése és kettős állampolgárság.

Erdélyben a két autonómiakoncepció megléte az átfedésektől függetlenül politikai különbségekről is tanúskodik. A magyarországi nemzeti oldalon is van, aki szerint Magyaror­szágnak a kettős állampolgárság helyett a „tartalommal megtöltött státustörvénnyel és a kö­zösségi autonómiák támogatásával kell segítenie a határon túli magyarságot”. (Németh Zsolt, Szovátán.) A másik vélemény: „ a jelen­legi magyarországi törvények szerint az a határon túli magyar, aki magyar állampolgárságot akar szerezni, kénytelen elhagyni szülő­földjét. Ezért van szükség a szülőföld elhagyása nélkül elnyerhető magyar állampolgárságra. Aki el akart menni, elment, és ez a jövőben sem lesz másként. De akik maradtak, hisznek ab­ban, hogy a szülőföld elhagyása nélkül elnyerhető ma­gyar állampolgárság erősíti, és nem gyengíti a kár­pát-medencei magyar jövőt.” (Szász Jenő a Fidesz – MPSZ első szövetségi gyűlésén, Buda­pesten.)

Mind a két vélemény jóindulatú és lehet megalapozott is. A külön­böző nézeteket azonban meggyőző kutatási eredmények nélkül⁵ csak a politika szférájá­ban lehet értékelni. Ami persze szintén hozhat eredményt.

 

Nemzeti integráció, magyar (perszonális) autonómia és kettős állampolgárság

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt politikai koncepciója – az elmúlt másfél évti­zedre figyelemmel – többnyire a tapasztalatokra alapul. A perszonális autonómia eszméjét a múlt század kilencvenes évei­nek legelején még a történelmi VMDK-ban kezdtük hangoztatni. A Kárpát-meden­cében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjá­nak szüksé­gességét a törté­nelmi VMDK-ban, a Horn-kormány programjáról 1994-ben rögzített értékelé­sünkben vetettük fel elő­ször. 1997-ben a VMDP-ben kidolgoztuk a magyar (perszonális) au­tonómia modelljét. Ettől az évtől kezdve állunk ki a kettős állampolgárság mellett, a szerb parlament­ben pedig követeljük a garantált kisebb­ségi helyek intéz­ményének bevezetését. Ma­gyarország EU-csatlakozási szerződésének aláírásakor megfo­galmazott Memorandumban új nemzeti konszen­zust sürgetünk. Az EU-csatlakozási megkötöttségek multával előtérbe kerül­het az autonómiákért folytatott küzdelem, s a kettős állampolgárság kérdése, ami alapot adhat a tria­noni trauma meghaladásához.

VMDP politikai célja az, hogy a vajdasági magyarok a kettős állampolgárság birtoká­ban határmódosítás nélkül vegyenek részt a Kárpát-medencében élő magyarok integrációjá­ban. Ugyanakkor a szerbiai politikai és jogrendszerbe beépült saját perszonális autonómiájuk keretében számarányukhoz mérten erős támaszai legyenek minden szerb demokratikus törek­vésnek. Ha megvalósulna a teljes értékű perszonális autonómia, a magya­rok polgárként, sze­mélyes ambíciójukat és a közéletben való közvetlen rész­vételre vonatkozó igényüket elméle­tileg akár a demokratikus szerb többségű pártok tagjaiként is érvényesíthet­nék.

Elméletileg, mert amíg nincs nemzeti alapú politikai autonómiája, melynek keretei kö­zött érvénye­sülhetnek a vajda­sági magyarok nemzeti identitásával összefüggő alapérdekei, a magyar ki­sebb­ségi közösség­nek saját képviselőkkel kell bekapcsolódnia Szerbia képviselőhá­zának munkájába. A számarányos képviselet, s a garantált parlamenti helyek intézménye, illetve a szer­biai magyarok választói névjegyzékének alapján sorra kerülő többpárti választá­sok érdekeltté tennék e népcsoport tagjait a szerbiai közéletben való aktív részvételben. A kettős identitás kiépítése, vagyis hogy a magyarok egyidejűleg legyenek nemzeti közösségük tagjai, illetve Szerbia polgárai, közös érdeknek tűnik. Elsősorban a szerbiai magyarok érdeke ez, nemkülönben a két szomszédos államé. Ezt a megoldást kedvezően fogadnák Európában is, mivel az egyes nemzeti közösségek fennmaradása és fejlődése stabilizáló hatással lenne a rendszer egészére. VMDP úgy véli, hogy a kis nemzetek, mint amilyenek a magyarok és a szerbek is, Eu­rópában csak akkor maradhatnak meg, ha igazodnak az Európai Unióban érvé­nyes követelményekhez. Mindenek előtt ahhoz, hogy biztosítsák saját gazdaságuk fenntart­ható fej­lődését.

Ennek a követelménynek Magyarország akkor tud jó eredménnyel eleget tenni, ha a Kárpát-me­dencében élő magyarok nemzetként helyezkedhetnek el az EU-ban. Jóllehet ennek még vi­szonylag kevés jele mutatkozik, lassan utat tör magának a gondolat, hogy a fenntart­ható fejlő­dés feltételeinek megteremtése a rossz de­mográfiai mutatók miatt nehezen képzel­hető el a nemzet egészére kiterjedő munkaerő-foglal­koztatási stratégia nélkül. Az EU-tag Ma­gyaror­szág számára a gazdaságát segítő határon tú­liak alkalmazása – a bejelentettek és azok is, akik fekete munkát végeznek – egyaránt fontos. Ezt figyelembe véve, a kettős állampolgár­ság egyben eszköz arra is, hogy a nemzeti integráció a gazdasági fo­lyamatokban is hasznos­nak bizonyulhasson. A vajdasági magyaroknak még a múlt századból származó tapasztalata az, hogy a vendég­munkások akár Hamburgból is hazajöttek családi házat építeni. Miért ne tehetnék ezt meg, ha mondjuk Kecskeméten, vagy Szegeden kapnak munkát?

 

Jegyzetek:

 

¹ Ezek azok normák, amelyek kisebbségi közösségek ügyében a jogok afféle minimu­mát állapítják meg. A mi szégyenünk, hogy ezt az eszközt helyenként saját tudósaink adják a nemzetállami elit kezébe. Hogy ezt pénzért teszik, számunkra nem vigasz.

² Hogy ez így van, bizonyítja Ron Werber, az MSZP kampányának vezetője is, aki en­nek ellenkezőjét szeretné elérni. Nevezetesen, hogy visszahódítsa a már a Fidesz – MPSZ-hez pártolt szavazókat. Nem mindegy tehát, milyen eredmények születnek Magyarországon 2004 júniusában, az első uniós választásokon.

³ Álljon itt a legfrissebb példa. Annak idején a történelmi VMDK autonómiakoncepci­óját Milosevic és a szerb politikai elit azzal utasította el, hogy az, gettóba zárná a vajdasági magyar közösséget. Most Kostunica készít kantonizációs autonómiamodellt a kosovoi szerbek számára, amit viszont a hatalomtartó albán politikai elit utasít el. S láss csodát! Az albán po­litológusok most azzal érvelnek, hogy az autonómia gettóba zárná szegény kosovoi szerbeket. S lehetetlenné válna a multietnikus társadalom kiépítése Koszovon. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a márciusi etnikai tisztogatásnak is beillő szerbellenes akciókat Kosovoban már a helyzet alapos ismeretével rendelkező nyugatiak is a multietnikus társada­lomra vonatkozó koncepciójuk csődjének minősítik.)

⁴ Képzeljük el, hogy csak két kirívó példánál maradjunk, milyen új belső feszültsége­ket keltene a magyarok között, ha az egyik területi, a másik perszonális autonómiában kel­lene, hogy megtalálja a saját egyéni boldogulását. Úgy is, mint magyar, meg úgy is, mint Ro­mánia polgára. Vagy: mi lenne a teendő akkor, ha mondjuk a területi autonómiában éli ki­sebbségi román saját anyagi boldogulásának korlátját, a területi autonómia meglétében ke­resné, s ebből kifolyólag támogatást keresve helyben, de a területi autonómián kívül is politi­kai mozgalmat generálna az autonómia ellen? Más szóval a kérdés az, lehet-e a piacgazdálko­dás körülményei között, amikor Brüsszel diktál, olyan gazdasági szabályzókat alkotni, ame­lyek figyelembe veszik azt, hogy a régió egyben nemzeti alapú területi autonómia is?

⁵Annak, hogy nincs kutatási eredmény, több oka lehet. Az egyik bizonyára az, hogy a rossz demográfiai mutatókat is figyelembe véve olyan témáról van szó, amelyben csakis a tapasztalat döntheti el melyik a jó megoldás.

Temerin, 2004. április 12.