|
|
Vajdasági Magyar
Demokrata Párt
http://www.vmdp.freewebspace.com/
http://de.geocities.com/vmdp2002/
HÍRLEVÉL III. évf. 125.
szám
2005. október 23.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt
programpárt. Azért küzd, hogy a Kárpát-medencében minél több magyar minél
tovább megmaradjon magyarnak.
Követelései között kiemelkedő fontosságú
a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar
(perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, A magyarországi politikai elittől azt kéri, hogy a magyarok,
akik ezt igénylik, megkaphassák a kettős állampolgárságot.
A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében
élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
A Hírlevél legutóbbi számai
olvashatók a www.hufo.info honlapon is.
Ágoston András
’56
Varga László: A magyar ügyből akta lett...
(Emlékezés a forradalomra)
Varga László, (1910-2003) a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, évtizedeken át szolgálta a Forradalom ügyét. Cikkek sokaságával, beszédekkel és konferenciák szervezésével. Alábbi írása az egyik ezek közül; egy alapos, átfogó, és szomorkás összefoglalás.
(Tamási Orosz János)
1956. október 23-án, délután kezdődött a magyar nép történelmének talán legjelentősebb eseménye. Diákok látszólag békés felvonulásával indult ugyan, de a magyar szabadságharc előszele már érződött a levegőben. Majd az időközben többszázezresre duzzadt tömegből kiemelkedett az első, azóta jelképpé vált lyukas - sarló-kalapácsos, hazug címerétől megfosztott -zászló és az azt követő üdvrivalgás, az eget-földet betöltő harsogás a szabadságharc kezdetét jelezte.
Páratlan gyorsasággal követték egymást az események; de a kommunista párt -amely természetesen egyet jelentett a kormánnyal - hivatalos lapja október 28-án egyértelműsítette: itt és most, ott és akkor, nem valaminő lázongásról, hanem a nemzet minden tagját átfogó, megérintő, nagy megmozdulásról van szó. Nagy Imre elismerte a szabadságharc győzelmét, átalakította kormányát, deklarálta Magyarország semlegességi szándékát, kinyilvánította a varsói szerződés felmondását, és kérte az Egyesült Nemzetektől országa védelmét. De maradjunk még az első napnál.
Jómagam ekkor a Szabad Európa sajtóosztályán - nem tévesztendő össze a rádióadóval, ahol viszont én sohasem dolgoztam - működtem. 1956. október 23-án, kedden délben osztályom vezetőjének, Mr. Walkernek titkárnője rohant izgatottan hozzám a hírrel: "Mr. Varga, the Hungarian students in Budapest are marching!"
Felugrottam a hihetetlen hír hallatán és felhevülten, magyarul kérdeztem vissza: "A budapesti diákság felvonul? Tüntet? Ez óriási!"
Lám: nagy pillanatokban az ember az idegen nyelvterületen töltött hosszú évek után is anyanyelvén szólal meg...
Eisenhower már október 26-án dontött
Természetesen megpróbáltam mindent, a helyzetemből adódó legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy a távolból, a távolban is segítsem hazám szabadságharcát. Ki kell jelentenem: a forradalom nem november 4-én, hanem valójában már korábban, október 26-án elbukott. Akkor és azzal, amikor a szívinfarktusából gyógyuló Eisenhower Washingtonban, a Fehér Ház Nemzeti Bizottsága ülésén kijelentette:
"A Szovjetunióban nagyon nagy a feszültség, számos nehézségük van, s a magyar forradalom veszélyt hozhat a békére, Hruscsovot szélsőséges lépésekre ragadtathatja; ez akár világháborúhoz is vezethet. Ezt mindenáron el kell kerülnünk."
Ezt az álláspontot, s azt, hogy az USA nem fog beavatkozni az eseményekbe, másnap Foster Dulles akkori amerikai külügyminiszter táviratban a moszkvai amerikai követtel is ismertette.
Bohlen nagykövet ezen üzenetben arra is felhatalmazást kapott, hogy mindezt közölje Hruscsovval és Bulganinnal is.
Így kimondható: az Egyesült Államok politikailag cserben hagyta a magyar forradalmat s ezzel zöld lámpát biztosított a szovjet beavatkozási tervnek.
Igen: az USA kormánya meg sem kísérelt tárgyalásokat kezdeményezni Hruscsovval a magyar kérdésről, s ez - George Kennan is kiemelte ezt a forradalomról szóló írásában - alapvető hiba volt.
Az amerikai külpolitika kettős játéka világosan láthatóvá vált. Az egyik oldalon Cabot Lodge, az ENSZ amerikai fődelegátusa nyíltan, rokonszenvesen küzdött a magyar forradalom sikeréért, elismertetéséért; ugyanakkor a másik oldalon a külügyminisztérium lassította az ENSZ munkáját.
Október 23-án este már utcai harcok zajlottak Budapesten; másnap azokban már orosz tankok is részt vettek, így tehát, ezáltal, a magyar forradalom nemzetközi üggyé vált.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa mégis csupán október 28-án tartotta meg első, az üggyel kapcsolatos, azt tárgyaló ülését.
Igaz: ennek összehívását a magyar delegáció vezetőjének kellett volna kérnie, de Kós Péter nem, hogy ezt nem tette meg, hanem még a nagy nehezen összehívott első ülést is meg akarta torpedózni!
Kós Péter egy táviratot mutatott be, amelyben az állt: a magyar kormány elnöke, Nagy Imre, tiltakozik a Biztonsági tanács összehívása miatt; magyar ügy nincs, Magyarország szuverenitását senki sem fenyegeti, Magyarország független; így az ENSZ Biztonsági Tanácsának nincs joga az ügyben tárgyalást kezdeményezni.
A hamis távirat
A távirat természetesen hamis volt, Nagy Imre azt sohasem látta.
Súlyos hibának tartom azt, hogy Nagy Imre kormánya - ha nem is közvetlenül a kormányfő, de külügyi munkatársai - elmulasztotta egy, a magyar népet képviselő ENSZ-delegáció azonnali kiküldését, megbízását.
Az események sodrában erre természetesen nem a kormányfőnek kellett volna kizárólagosan gondolni; a hibát külügyi munkatársai követték el. Hallatlan jelentősége lett volna pedig. Az ENSZ-ben soha korábban akkora lelkesedés bármely ügy iránt nem volt, mint akkor, a magyar kérdés ügyében! A delegátusok mintegy nyolcvanöt százaléka állt mellettünk! Felállt egy ad hoc bizottság, a dán Andersen vezetésével - erre később, az ENSZ elé kerülő összefoglaló jelentés elkészítése tárgyában komoly szerep hárult -, de maga a főtitkár, Hammarskjöld úr is lehetőségeihez mérten ugyan, de nem titkolva magánemberi teljes szimpátiáját, a magyar ügy mellé állt.
Egy ízben azt is kijelentette:
"Adjanak egy repülőgépet, és azonnal Budapestre utazom. Azt sem bánom, ha lelőnek..."
Talán, ha legkésőbb november elsején egy ENSZ-bizottság valóban Budapestre érkezik, úgy elképzelhető az is, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be fegyveresen egy olyan ország belügyeibe, amelyben hivatalos ENSZ-delegáció tartózkodik...
Közben Szobolev, a szovjet képviselet vezetője a csapatok mozgására vonatkozó kérdésre azt felelte: a szovjet csapatok a Varsói Szerződés rendelkezései alapján jogosan tartózkodnak Magyarországon.
A szovjet akkor is hazudott
Azonnal megéreztem a jogi ellenlépés, a politikai cáfolat lehetőségét. Másnap felkerestem a Biztonsági Tanács magyar barátnak bizonyult perui fődelegátusát, Belaunde professzort, és megmutattam neki a Varsói Szerződés egyik példányát, annak is azon passzusát - a 4. pontját -, amely szerint a szerződés kölcsönös védelemre kötelezi az aláírókat minden külső támadás esetében.
Így tehát, nem, hogy a szovjet csapatok jogellenesen tartózkodtak Magyarországon, hanem: a szerződő feleknek meg kellett volna támadniuk a Szovjetuniót akkor, amikor az fegyveres támadást intézett a Varsói Szerződést aláíró tagállamok egyike ellen!
Belaunde professzor a Biztonsági Tanács következő ülésén élt is az általam elmondottakkal; felszólalását követően Szobolev többé nem hangoztatta csapataik mozgásának jogszerűségét. Sőt, ezért vált később szükségessé egy, a szovjet csapatok behívását kérő magyar kormánytávirat; amelyet Nagy Imre természetesen nem volt hajlandó elküldeni.
Megtette ezt helyette Hegedűs András...
Nagy Imre az ENSZ főtitkárának, Hammarskjöld úrnak küldött táviratot, november 1-én.
Szövegét megismerve a teljes ENSZ-palota felbolydult, nyüzsgő hangyabollyá változott. Mások viszont talán darázsfészekhez hasonlították...
A táviratban Nagy Imre azt közölte, amelyről bevezetőmben is szóltam: kinyilvánította a Varsói Szerződés felmondását, deklarálta Magyarország semlegességi szándékát és kérte, hogy a négy nagyhatalom, valamint az ENSZ tevékeny segítséggel járuljon hozzá ahhoz, hogy Magyarország elnyerje függetlenségét, visszanyerje szabadságát.
Ez lényegében azt is jelentette: az ENSZ teljesítse a reá rótt kötelességet, vállalt kötelezettséget.
Tudjuk: a szervezet mindezt elmulasztotta...
Én mindeközben tettem, amit tehettem. Szorgalmasan gyűjtöttem például a hazai rádióadások szövegét. Hosszú-hosszú papírcsíkokon érkeztek, Münchenből. Az osztály magyar vezetője, Révai István - a felvidéki magyarság életének kiváló tudósa - hivatalosan is arra kért, hogy vegyem át a rádióadások szövegének kezelését, archiválását. A munka során éreztem, hogy minden elhangzó szó fontos érték, örökbecsű történelmi dokumentum.
De miért is szőttem ezt mondandómba?
Mert szólnom kell arról a vissza-visszatérő problémáról is, amelyet a Szabad Európa Rádió felelősségének felvetése jelent. Amely felelősség valóban fenn állt. Különösen a hazai rádióadások rendszeres figyelése során éreztem ezt akkor, s érzem ezt ma is, mindmáig.
Nem abban látom ezt a felelősséget, hogy a SZER nem tájékoztatta magyarországi hallgatóit az ENSZ és az USA tehetetlenségéről; arról, hogy haboznak, kivárnak.
A SZER segítséggel kecsegtetett
Nagyobb problémát okozott az, hogy kommentárjaikban, vagy például a londoni Lederer-féle cikk ismertetésével, olyan benyomást, olyan reményt keltettek, hogy van lehetőség a nyugat aktív segítségére, sőt, elképzelhető, valóban, a nyugat beavatkozása.
Október 31.-én véleményemet kérték a magyarországi új, koalíciós kormányról, annak összetételéről, lehetőségeikről.
Azt feleltem: amennyiben a Kéthly Anna és Varga Béla nevével fémjelzett Nagy Imre kormány akár csak egy esztendeig hatalmon marad, akkor Magyarország szabad, semleges állammá válhat, fejlődhet.
A SZER magyar osztályának egyik vezetője ekkor félrehívott, és azt mondta: "De László, ezeket az embereket el kell söpörni..."
Sajnos, ez a szellem uralkodott a SZER-ben, s bár ez alapjaiban nem befolyásolta a forradalom sorsát, mégis, a "felelőtlenség" vádja – tényeken alapul.
De ugyanez kimondható az ENSZ hatalmi apparátusáról is...
Egy váratlan beszélgetés felhúzta előttem a politikai függönyt és általa láthatóvá vált számomra: hogyan kezeli valójában az ENSZ a magyar ügyet!?
November 1.-én a Szabad Európa sajtóosztályán, délután félhárom körül, csengett asztalomon a telefon. Budapesten ekkor este félkilenc lehetett...
Hámori László, az ENSZ főtitkárságának egyik munkatársa hívott. Szívében talán még magyar, állampolgárságára nézve belga volt; s már korábban jó munkatársi kapcsolat alakult ki közöttünk. Hiszen Hámori ENSZ sajtóigazolvánnyal rendelkező kollégája voltam, így gyakran támadt közös ügyünk, alkalmunk egymás megismerésére.
Mostani hívásának oka természetesen: Nagy Imre távirata volt.
Beolvasta telefonomba annak teljes szövegét. Beleremegtem.
"Óriási", mondtam átlelkesülten, "az ENSZ most végre cselekedhet."
"Egy baj van", hűtött le Hámori.
"Mi?" - kérdeztem meglepve.
"Az", folytatta, "hogy Nagy Imre azt kéri: a magyar ügyet vegyék fel az ENSZ legközelebbi - soros - közgyűlésének napirendjébe. Ami november 12.-én lesz.
Nagy Imrét értesíteni kellene arról: kérje azt, hogy az ENSZ a szuezi ügyet jelenleg is tárgyaló rendkívüli ülés napirendjébe illessze kérésének teljesítését.
" Megnémultam, döbbenten, majd azt válaszoltam:
"László! Ez a távirat egy kétségbeesett S. O. S. kiáltás. Nem a szavakon kell most lovagolni, hanem azonnal segíteni - a magyar ügyet azonnal, a lehető legközelebbi alkalomkor napirendre tűzni."
Hámori László nem tágított javaslatától. Ismerve gondolatvilágát, meggyőződésem az, hogy erre utasítása volt. Ismételten arra kért, hogy küldjünk táviratot Nagy Imrének. Azt válaszoltam: Szobolev már telekürtölte a világot azzal, hogy a magyar forradalmat kívülről, az amerikaiak, a SZER, az emigránsok szervezték, támogatják.
Ha most táviratot küldünk, instrukciókat javaslunk, az közvetlen bizonyíték lehet erre a teóriára, erre a vádra; hogy Nagy Imrét, a magyar forradalmat Amerikából irányítják.
Még jó ideig vitatkoztunk; eredménytelenül. Hiába kértem Hámori Lászlót arra, hogy győzze meg a főtitkárt az azonnali cselekvés fontosságáról - nem kaptam kielégítő, megnyugtató választ. Amikor végezetül szomorúan letettem a telefonkagylót, mellettem álló barátaimnak azt mondottam: a magyar ügyből - akta lett.
Ad acta...
És: mégsem.
Bár a hivatalos nemzetközi politika nem állt mellénk; a magyar szabadságharc, leverettetésével együtt is, a világ osztatlan bámulatát vívta ki.
Példánkat azóta is a legmagasabb fokon említik, hozzátéve és kiemelve: így és ezzel kezdődött a Szovjetunió, a képmutató szovjet rendszer összeomlása.
Világossá vált, hogy "a népek és a munkásság barátja, a szocializmus védőbástyája" jelszavak mögött egy durva, vad, barbár imperializmus rejtőzik.
"A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. ...
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat. ...
Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot. Amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!"
Albert Camus mondatai örök fényességbe vonták szabadságharcunkat. Ha nemes célból, önzetlenül, áldozatkészen cselekszünk - előbb-utóbb meghozza az gyümölcsét. A magyar forradalom 1956-ban megadta a Szovjetuniónak és a kommunizmusnak azt a halálos döfést, amelytől az orosz medve végül mégis összerogyott.
De az a harc, akkor, nem csupán erről szólt...!
Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.